Duplaközgondol

A liberalizmus céljai között volt a jogegyenlőség, az individuum erősítése valamint a korlátozott államhatalom elérése. Furcsa módon (úgy tűnik) éppen ezek sikerei vezettek oda, hogy a liberalizmus hatásai önmaga ellen fordultak. Az egyéni szabadság és a jogegyenlőség olyan társadalmat hozott létre, amelyben az emberek egyre inkább polarizálódnak, véleményalkotásukat (jórészben) algoritmusok vezérlik, és a digitális technológia fejlődésével mindezt tovább erősítik az egymástól elzárt társadalmi buborékok. Ezek a buborékok egyre élesebb ellentétben állnak egymással, és tovább mélyítik a megosztottságot: ma már sokan nemcsak vitatják, de gyűlölik is az ellenvéleményeket.

Ezért használom a címben a „posztliberális korszak” kifejezést, mert úgy vélem, hogy a klasszikus liberalizmus eszméi által kialakított kulturális alapréteg már meghatározza a jelenünket – a mindennapjainkban élünk és élvezzük annak eredményeit. A „posztliberális kultúra” fogalmával tehát a jelenünkre és a közeljövőre utalok, amely azonban még formálódóban van.

A közgondolkodásban tapasztalható véleménykülönbségek egyre inkább egy nyíló ollóra emlékeztetnek – hasonlóan ahhoz, ahogy a kapitalista kultúrában új társadalmi osztályok rajzolódnak ki. Ez egy másik fontos problémára is rávilágít: a kapitalizmus osztályrendszere ugyan lehetőséget ad az egyéni tehetség kibontakozására és társadalmi felemelkedésre – ellentétben az arisztokratikus berendezkedéssel –, ám éppen emiatt könnyebben válik elfogadottá az a gondolat, hogy „aki nem jut egyről a kettőre, az magának köszönheti”.

ha a siker „érdem” kérdése, akkor a kudarc is a te hibád.

Michael Sandel, The Tyranny of Merit

Ez a hozzáállás megjelenik a közgondolkodásban is, és ellenséges légkört teremt azokkal szemben, akik lemaradnak. A kirekesztettség érzése pedig formálja ezeknek az embereknek a véleményét – nemcsak a hatalommal, hanem a sikeres rétegekkel, az újgazdagokkal szemben is.

A politikai hangulatot jelentős mértékben a közgondolkodás alakítja, amelyben a polgárok egyre inkább polarizálódnak – a társadalmi törésvonalak pedig mind markánsabbá válnak. A politikai táborok sokszor egy futballcsapat szurkolótáborához hasonló hevességgel védik álláspontjukat, miközben élesen bírálják, sőt, gyakran ellenségként kezelik a másként gondolkodókat. Saját információs buborékjainkba zárkózunk, és jellemzően azokat a médiumokat fogyasztjuk, amelyek megerősítik a világnézetünket – ezzel elfojtva a kétely, az önvizsgálat, és ideális esetben az önkontroll lehetőségét is.

Hová vezet mindez egy baráti vagy családi beszélgetésben? Képesek vagyunk-e még politikáról nyitottan, egymás tiszteletben tartásával eszmét cserélni? Visszahozható-e az objektivitás és az önkontroll a mindennapi társalgásba? És vajon mennyiben felelősek mindezért a politikai szereplők?

A megoldásokat nem ismerem, de a jelenlegi folyamatok már a fiatalabb generációkban is kiszolgáltatottá, frusztrálttá és könnyen befolyásolhatóvá teszik az állampolgárokat. Miért nem vagyunk hajlandóak nyitott szellemmel tájékozódni?

A közügyekről való gondolkodást teljesen beszűkíti a polarizált posztliberális kultúra. Úgy tűnik, hogy egyre nehezebb a kétely vagy az önreflexió gyakorlása. A kérdés, hogy „mi van, ha tévedek?”, már szinte fel sem merül. Magabiztosan osztjuk tovább az álhíreket, amelyeket néhány perc megosztani, ám cáfolatuk gyakran hetekig vagy hónapokig is eltarthat – ha egyáltalán sikerül.

Vajon a jelenlegi állapotok visszavezetnek-e bennünket egy megerősödő, autokratikus államhatalom kialakulásához? Kiderülhet, hogy a szabadság nem az egészséges egyéni kibontakozáshoz, hanem az anarchia felé vezet, ahol végül a jogok újbóli korlátozása hozza el a társadalmi egyensúlyt? Talán éppen most ismerjük fel, hogy az egyén gyakran maga sem tudja, mire van igazán szüksége – és ha a vágyait korlátlanul kielégíti, az nem boldogsághoz, hanem állandó elégedetlenséghez, végső soron pedig agresszív viselkedéshez vezet?

Szolidaritás, alázat, önkontrol.